Simon István Emléknapok

Temetik Simon Pistát, temetik -
S én nem vagyok a sírjánál, pedig
innen már végig hozzá lejt az út,
a nagyvilágon ez már az a zug,
mely belső körként szűkebb otthona,
és volt számára védővár, tanya.
Hisz alig pár kilométerre csak
épült az is, az új, a nyári lak,
hová és honnan - úgy képzeltük el -
könnyű baráti híd majd átível,
s kik mondtak volna egymásnak sokat,
de más vidék béklyózta lábukat:
a fél-életnyi késedelmeket
pótolták volna, amiként lehet.

A híd még el se készült, már ledőlt,
Simon Pistára hull a barna föld:
temetik Simon Pistát, temetik. -
Szemem északnyugat felé szökik,
Bazsi felé: dombok, völgyek felett,
(jártam már ott, segít a képzelet).
Most mindenféle értelmetlen ok
akarta, hogy nem a sírnál vagyok.

Vagy mégis ott!? Mert itt is éppolyan
az ég, a lég, a víz, a föld, a hant,
a hant, amit lassan fölmarkolok,
és áhítattal visszamorzsolok:
temetem Simon Pistát, temetem,
erre is örök nyugalma legyen,
itt a Fülöp-hegy déli oldalán,
hol egyszer - még két éve sincs talán -,
oly szép napot töltöttem el vele.
- Kihűlt a helye, hideg a helye.

Hanem a föld nem hűl ki sohasem,
amibe Simon Pistát temetem,
az egész táj egy óriás Bazsi,
s olyan igazi, mint az igazi - -

Gerle sír, a nap ködbe rejtezik,
temetik Simon Pistát, temetik...